A szüfrazsett bandwagon | Sherlock The Abominable Bride

Nemrég jött ki a Sherlock 1890-es években játszódó ünnepi különkiadása, az Abominable Bride, amibe megpróbáltak beletrükközni egy kis feminizmust, de eléggé melléfogtak.

A Sherlock egy férfiközpontú sorozat, a lényeg mindig is Sherlock (Benedict Cumberbatch) és Watson (Martin Freeman) barátsága volt, a női karakterek pedig, bár értékelhetőek szoktak lenni, de szinte kivétel nélkül mind a periférián maradnak. Ez érvényes az Abominable Bride-ra is, annak ellenére, hogy a készítők szerettek volna kedvében járni a masszív női rajongótábornak. Történt ugyanis, hogy nem jött ki új Sherlock rész 2014 februárja óta, miközben a médiában pörög a feminizmus, és egyre többször beszélünk a nők filmes és tévés ábrázolásáról. Így tehát a sorozat, mintha csak a lemaradását akarta volna gyorsan behozni, a korai feminizmusból csinált bűntényt, Sir Conan Doyle kiadatlan munkája alapján. Ez önmagában talán nem probléma, de a három év alatt megszokott férfiközpontúságot nem sikerült levetkőzniük.

Sherlock-TAB

Sherlock: The Abominable Bride – Bechdel Pozitív értékelés (a képre kattintva elolvashatod a blog értékelési szempontjait)

Az Abominable Bride már a bechdel-tesztnél inog. A jelenet, ahol Mrs. Hudson (Una Stubbs) átad Marynek (Amanda Abbington) egy üzenetet, egyrészt átmegy a teszten, hiszen arról beszélnek, hogy Maryt szólítja a kötelesség, “a haza”, de ez valójában Mycroft, egy férfi (Mark Gatiss). Idővel Sherlock – és valamivel előtte Mary is – rájön, hogy a gyilkosságokat szüfrazsettek szervezetten követték el, és tényleg nem a sírból tért vissza a förtelmes menyasszony. Ekkor Sherlock több tucat nő gyűrűjében beszél a feminizmusról, és a nők itt sem váltanak egymással szót, csak Sherlockkal beszélnek. Ez az a jelenet mellesleg, amiért több feminista kritika is érte a részt: elég nagy melléfogás volt Klu Klux klános szervezett bűnözőknek beállítani a szavazati jogukért küzdő nőket, majd egy férfi szájába adni, miért is fontos az ő ügyük.

Sherlock-TAB

A karakterek a sorozattól megszokottak. A mellékszereplők rendben vannak, bár Molly (Louise Brealey) férfinek öltözése annak ellenére, hogy kitalálható a szakmai indíttatása, valahogy mégis csak lógott a levegőben. Mary szokásához híven szellemes (és övé a rész legjobb poénja is, Sherlock és Mycroft kapcsolatáról), Mrs. Hudson pedig Watsonnal csipkelődik, méghozzá arról, hogy miért nem szerepel többször a történetekben, igazán kaphatna több szöveget. Ez az önirónia valóban vicces, és én el is hiszem Steven Moffatnak, hogy nem szexista – mint ahogy arról még Irene Adler ábrázolása kapcsán 2013-ban kifakadt egy interjúban – de a folytatás fényében szerencsétlen húzás az egész feminista fűszerezés.

Egy idő után ugyanis kiderül, hogy az 1890-es évekbeli bűntény valójában csak Sherlock fejében, a memóriapalotájában játszódik, mert kísértetiesen emlékezteti Moriarty visszatérésére a sírból. Az egész szüfrazsett szál tehát semmi másra nem szolgált, mint Sherlockot közelebb vinni a Moriarty-rejtély megoldásához, így ezzel a rész bukja is a Mako Mori-tesztet (legalább egy nő legyen a filmben, akinek saját történetszála van, ami nem csak a férfi történetét viszi előre). Mellékes ugyan, de azt is hozzátenném, hogy a modern korba való visszaugrás azoknak, akik nem nézték mostanában újra a harmadik évadot (ez én vagyok), két év után egyáltalán nem volt érdekes arra a 15-20 percre ismét a cliffhangerrel foglalkozni, aminek a folytatására megint egy évet kell várnunk. Az ünnepi különkiadás lehetett volna az, ami, különkiadás, és akkor a feminista szál is kevésbé lenne szembeköpve, és Moriartyval is elég lenne 2017-ben foglalkozni.

Mint megszokhattuk, a részt Steven Moffat és Mark Gatiss írta, a producer Sue Vertue, Moffat felesége volt. Douglas Mackinnon mint az első Sherlockját rendezte.